Mit tesz az ember, amikor a férje hazaállít a kutyasétáltatásból egy útközben talált kismacskával, aki ráadásul alig 4 hetes lehet? Lényegében sokkot kap. Teljesen elképed. Aztán sajnálkozik. De örül is a szíve mélyén. Majd újra sokkot kap. Elolvad a cukiságtól. Közben megijed, és hetvenmillió kérdést tesz fel egyetlen másodperc alatt. Végül megint csodálja, babusgatja az apró szőrgombócot.

A Cicamesék előző részében elmeséltem, hogyan talált rá mentett kutyusunk, a szuperhős Maggie és a férjem, Laci egy pici cicalányra a határban, séta közben. Most folytatom a mentett csöppség történetét.

Természetesen nem volt kérdés, hogy segítünk-e neki, és legalább ideiglenesen gondoskodunk róla, de egy kismacska váratlan érkezése a családunkba ezermillió kérdést, aggodalmat vetett fel. Én éppen lovagolni voltam, amikor láttam a nem fogadott hívást a telefonomon. Visszahívtam Lacit, akkor mesélte el, hogy bár csak kutyát szeretett volna sétáltatni, de egy rögtönzött mentőakció kerekedett belőle, mivel egy kiscicát is találtak közben, akit természetesen nem hagyhattak magára. Most pedig kellene valamilyen terv, jó lenne, ha segítenék kitalálni, hogy mi legyen a cicussal ezután. Erre mit lehet mondani? Mentettem már cicákat korábban, de akkor előre le volt szervezve, hogy az állatmenhely azonnal fogadja a piciket, így nem volt tapasztalatom az otthoni ellátásukban.

Alig hittem el, hogy mire hazaérek, komolyan ott lesz nálunk egy macska, és azt sem, hogy ezzel együtt a nyakunkba zuhant még egy rakás felelősség, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, és úgy éreztem, semmilyen szinten nincsen erre jelenleg kapacitásom. De nem volt választásom, és nem is tudtam haragudni Lacira sem azért, amiért hazahozta ezt a pindurit, sőt, inkább tiszteltem őt ezért. Ugyanakkor nem állt össze a fejemben a kép, hogy mi lesz ezután, és ez megijesztett, de gyorsan felpörögtek az események.

Mire hazaértem, az apró jövevénynek már neve is volt: Gombóc, becenevén Gombi. A gyerekek nevezték el így, akik óriási örömmel és szeretettel fogadták a kis jövevényt. Mit lehet ilyenkor csinálni? Fáradtan heveredtem le a fűbe lovaglás után, megadva magam, legyen hát, aminek lennie kell. A cica azonnal odaszaladt, végigmászott a kezemen, bújt hozzám. Megszeretgettem, simogattam egy ideig. A kutyánk érdeklődve, kedvesen, gondoskodóan szimatolt körülötte, továbbra sem mutatta jelét agressziónak, amit nehezen hittem el, hiszen egy macskáról van szó, ráadásul egy picikéről. De talán ezt a cicust tényleg a saját kis pajtásának találta, kiválasztották egymást.

Ahogy néztem ezt a kis Gombit, ezermillió kérdés cikázott a fejemben. Hol lehet a gazdija, hol van az anyamacska? Kinek hiányozhat ez a csöpp csoda? Ha senkinek, akkor hogyan lehetséges ez? Komolyan előfordulhat, hogy valaki kirakta a szántóföldekhez, hogy megszabaduljon tőle? Mit fogunk mi kezdeni vele? Fogadja a menhely? Tudunk minél előbb szerető gazdit találni számára? Mi van, ha a gyerekek túlságosan megszeretik közben? És mi van akkor, ha mi is?

Megszakadt a szívünk, hogy egy ilyen pinduri maradt egyedül, akinek 3-4 hetesen még igencsak szopiznia kellett volna, és bár látszólag jó állapotban volt, aggódtunk, vajon jól van-e a kicsike, sikerül-e életben tartani, ha velünk marad. Azt sem tudtuk, hova rakjuk, hogy biztonságban legyen. Aztán a kezdeti sokk után azon voltunk, hogy megpróbáljuk megkeresni a gazdiját. Vagy legalább valakit, akinek szoptatós anyamacskája van, és tudna segíteni táplálni Gombócot is.

Sajnos nem sikerült. Állatvédő szervezet sem fogadta őt telítettség miatt. Így maradt miénk a felelősség, és bár egyáltalán nem hiányzott, hogy még valakiről gondoskodnunk kelljen a kisgyerekek és a kutya mellett, de mégis megolvadt a szívünk őt nézve, és tudtuk, hogy nem fogunk kibújni a felelősség alól.

Kialakítottunk neki egy átmeneti, biztonságos kis kuckót a kutyaszállító boxban, ami zárható, így akkor sem kellett aggódnunk érte, ha el kellett mennünk otthonról. A gyerekek saját plüsseik közül is odaajándékoztak neki egyet-egyet, Gombi nagyon örült nekik, máris ágyikónak használta a pihe-puha mackót, és előszeretettel harcolt a polippal.

Beszereztük a számára szükséges eledelt, amit tanácsoltak, tálat, almot és játékot is. Szerencsére szépen evett már önállóan is. Elvittük orvoshoz, megvizsgálta, kapott féreghajtót, megbeszéltük, mikor lehet vinni oltásra, és megnyugodhattunk, hogy a kistigris teljesen jól van. Hála az égnek! És akkor most, hogyan tovább?

Gombóc további kalandjairól a Cicamesék következő részében mesélek majd.